„Mert nem mindenki akar király lenni a homokvárban” – avagy miért fontos, hogy a gyerek tudja, ki is ő valójában

Volt egyszer egy játszótér. Nem is akármilyen: homokozóval, mászókával, hintával és legalább három gyerekkel, akik SOHA nem értették meg egymást. Minden nap veszekedés, kiabálás, félrenézések – és egy csomó „Anyaaaa, a Dani nem engedi, hogy én legyek a vonat vezetője!”

Aztán egy nap… valami megváltozott.

 

Nem, nem jött egy tündér. Nem varázsoltak rájuk „csendes módot”, és nem is jött le egy pszichológus a fáról (bár az jó sztori lenne). Egyszerűen csak elkezdték megérteni egymást.

 

Mert mi történik, ha a gyerek tudja, milyen ő valójában?

Nos, onnantól kezdve a „Miért vagyok ilyen fura?” kérdés átmegy „Ja, hogy ez én vagyok!” felismerésbe. És az a durva, hogy ettől boldogabb lesz a gyerek, a haverja és még a tanító néni is.

Képzeld csak el:

• Amikor Lilla rájön, hogy nem ciki, hogy ő szeret a háttérből figyelni, és nem kell mindenáron szavalnia az iskolai programon.
• Vagy amikor Bence megtanulja, hogy attól még szerethető, hogy ő minden helyzetben beszél – sokat, gyorsan, és lehetőleg egyszerre három témában.
• És amikor Fruzsi rájön, hogy nem kell mindig kedvesnek lennie ahhoz, hogy elfogadják – néha ki lehet mondani, hogy „szerintem ez így nem jó”.

 

A varázslat ott kezdődik, amikor a gyerek nemcsak magát, de a többieket is érti.

„Ja, szóval a Peti nem bunkó, csak másképp gondolkodik.”
„Aha, szóval nem mindenki akar színdarabot rendezni a szünetben.”
„Oké, szóval, ha Juli csendben van, az nem azt jelenti, hogy nem szeret – csak most épp nem akar beszélni.”

 

Ez az a pont, ahol a veszekedések helyett elkezdenek beszélgetni, a megsértődés helyett inkább nevetnek, és a „miért nem vagy olyan, mint én?” helyett jön a „de jó, hogy te ilyen vagy!”.

De miért jó ez hosszú távon?

 

Mert aki kicsiként megtanulja, hogy ő is rendben van, és a többiek is, az később:

• magabiztosabb lesz (nem, ettől még nem lesz mindenki világmegváltó influencer, de lehet, hogy bátrabban szól majd matekórán),
• könnyebben barátkozik, mert nem ijed meg a különbségektől,
• és ami talán a legfontosabb: nem akarja másnak mutatni magát, csak hogy szeressék.

 

A világ úgyis tele van másfélékkel – miért ne tanulnánk meg már gyerekként, hogy ez nem baj?

Mert lehet, hogy az egyik gyerek rakétát épít LEGO-ból, a másik közben egy zsiráfot etet képzeletben, a harmadik rendet tesz a plüssök között, és a negyedik azt kérdezi, hogy miért nem lehet a plüsszsiráf a kapitány. És ez így jó. Sőt, ez így csodálatos.

Szóval, ha legközelebb azt hallod a gyerektől:
„Anya, én most nem akarok beszélni, csak rajzolni, mert most ez esik jól, ilyen típus vagyok!” –
ne lepődj meg.

Lehet, hogy most kezdődött el valami igazán klassz.