„Te nem vagy idegesítő, csak… te vagy.” – Egy baráti társaság DISC-élménye

Van egy baráti társaság. Négy ember. Négyféle agy, stílus, tempó, hangerő.

Zsófi mindig pontos. Az étteremben az asztalfoglalás előtt negyedórával megérkezik.
Máté mindig késik. De legalább jó kedvvel, vidáman teszi.
Lilla mindig irányít. Ő már a vacsora előtt eldöntötte, ki mit fog enni és miről fogtok beszélni.
Áron pedig… nos, ő is ott van. Csendben, békésen, és senki sem tudja, hogy közben ő tartja össze az egész brigádot.

 

És valahogy minden közös program úgy indul, mint egy lassú káosz.

„Hol vagy már?”
„Miért itt találkozunk?”
„Hányan leszünk?”
„Miért nem válaszol a csoportba?”
„Én csak pizzát akartam...”

De aztán jött egy este, ahol valaki – talán Máté, talán egy pohár bor – azt mondta:
„Figyu, lehet, hogy nem is vagyunk hülyék. Csak másmilyenek.”

És valaki bedobott egy játékos viselkedéstesztet.
És akkor… megvilágosodtak . (Legalábbis az egyikük biztosan. A többiek minimum elkezdtek pislogni.)

És mit tanultak?

• Hogy Zsófi nem robot. Csak szereti tudni dolgokat. Előre. Mindenről. Lehetőleg Excelben.
• Hogy Máté nem hebehurgya. Csak ő az élő Spotify lista: random, vidám, és néha skip-el.
• Hogy Lilla nem akar főnök lenni. Csak utálja a „majd meglátjuk” -okat.
• És Áron? Hát őt most már legalább észreveszik, és néha meg is kérdezik, hogy „amúgy te mit szeretnél?”

 

Azóta minden jobb. Nem tökéletes. De jobb.

Máté még mindig késik.
Zsófi még mindig ír találkozó előtti emlékeztetőt.
Lilla néha reflexből kioszt feladatokat.
És Áron néha még mindig nem mondja el, ha valami zavarja.

De már tudja, hogy ezek nem hibák .

Csak részei annak a csodás, bolond kis baráti koktélnak, amit ők együtt alkotnak.

És most, ha veszekszenek is, már hozzá tudják tenni: 
„Bocsi, csak most épp az én típusom beszélt.”

 

És valahogy ettől mindenki egy kicsit jobban érzi magát.